A kannabisz, más néven marihuána vagy „fű” a kendernövény, főként az indiai kender (Cannabis indica) és a hasznos kender (Cannabis sativa) szárított, megtermékenyítetlen (termős) kendervirágzata, melyet a múltban, időnként, (tévesen) neveztek vadkendernek is, annak ellenére, hogy azzal nem azonos.[1][megj. 1] A növény virágzatán és a kísérőleveleken nagy számban található mirigyek által termelt gyantát elválasztva a többi növényi résztől „kief”-nek nevezik.
Farmakológiai szempontból a marihuána fő pszichoaktív összetevője a tetrahidrokannabinol (THC), ami az egyik az összesen 483 ismert vegyület közül, amelyek a marihuánában találhatók.[2] A kannabinoidok főleg a kender gyantájában vannak jelen. A legtöbbet vizsgált kannabinoid a THC, melyen kívül a marihuána még legalább 113 különböző kannabinoidot tartalmaz,[3] ilyenek például a kannabidiol (CBD), a kannabinol (CBN), a tetrahidrokannabivarin (THCV), valamint a kannabigerol (CBG).
A marihuána használatával kapcsolatos legkorábbi feljegyzések az időszámítás előtti 3. évezredre tehetők.[4] A 19. század közepétől az 1940-es évek közepéig Amerikában és Európában is gyógyszerként és gyógynövényként tartották számon. Mivel a 20. század elején kezdődő, és az 1970-es évekig tartó folyamat során a világ számos országában jogilag korlátozták a marihuána birtoklását, kikapcsolódási célú vagy orvosi kísérletek során történő használatát, a pszichoaktív kannabinoidokat tartalmazó készítmények használata a világ számos országában illegálissá vált, majd (főként a '90-es évektől kezdődő folyamat során) néhány országban a gyógyászati célú vagy a kikapcsolódási célra történő használatát is újra engedélyezték, üldözésével felhagytak. A kannabisz jelenleg teljes mértékben legális élvezeti szerként használható többek között Észak-Afrikában[5] és Kanadában.[6]
Forrás: wikipedia
A KANNABISZ ORVOSI FELHASZNÁLÁSÁNAK TÖRTÉNELMI ELÔZMÉNYEI
A kannabisz az emberiség által az egyik legrégebben ismert pszichoaktív növény, ôshazája minden bizonnyal Közép-Ázsia, ahol valószínûleg már közel 10 ezer éve is termesztették. Termesztése bizonyosan folyt az ôsi Kínában i. e. 4000 körül és Türkesztánban i. e. 3000 körül (1). Régóta használt gyógynövény volt Indiában, Kínában, Délkelet-Ázsiában, a Közel-Keleten és DélAfrikában.
Az elsô, egyértelmû gyógyszerként való felhasználásra utaló jel egy füveskönyv, melyet mintegy 5 ezer évvel ezelôtt, az ôsi Kínában, Chen Nung császár uralkodása alatt nyomtattak. Ez az orvosi kiadvány többek között reumás fájdalmakra, maláriára és különbözô nôi betegségekre rendelte a marihuána fogyasztását. Egy másik kínai füveskönyv némileg késôbbrôl sebészeti eljárások elôtti altatáshoz javasol kannabiszgyanta (hasis)-alapú altatószert.
Indiában korabeli források sze- 92 rint elsôsorban fejfájásra, étvágytalanság ellen, és emésztési zavarok kezelésére használták a marihuánát. Afrikában vérhasra, maláriára és egyéb lázakra rendelték fogyasztását. Napjainkban is számos fekete-Afrikai törzs kezeli a kígyómarást kannabisszal, valamint az is jellemzô, hogy a gyerekszülés elôtt fogyasztatják azt a vajúdó nôkkel. A kannabisznak komoly orvosi felhasználása jellemzô volt az ókori görögöknél éppúgy, mint a középkori Európában.
Egy angol pap 1621-ben publikált orvosi munkájában (2) a kannabiszt a depresszió kezelésében tartja fontosnak. A 17-18. századból is számos angol forrás rendel kannabiszt különféle betegségekre, de a növény igazi orvosi felhasználásáról Európában a 19. század közepétôl lehet beszélni. Ekkor, a kannabisz hôskorában, 1840 és 1900 között a nyugati orvostudomány körébôl több mint száz orvosi és gyógyászati szakkönyv javasolja a kannabisz használatát a különbözô betegségekre és rosszullétekre.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy az e korban dolgozó orvosok jóval többet tudtak a kender felhasználhatóságáról, mint a mai kortárs gyógyítók; és azért ezt, valljuk be, az orvostudomány nem sok területérôl és gyógynövényérôl lehet elmondani. 93 Az elsô nyugati orvos, aki a kannabisszal komolyan foglakozni kezdett, W. B. O’Shaughnessey, a Kalkuttai Orvosi Egyetem egy fiatal professzora volt. Miután felfigyelt a növény használatára Indiában, állatkísérletekkel gyôzôdött meg annak biztonságosságáról. Reumás, epilepsziás, és egyéb betegeket kezelt az általa kifejlesztett kannabisz-tinktúrával (a növényt alkoholban feloldva szájon át könnyebben fogyaszthatóvá tette). Visszatérve Angliába 1842-ben kezdte propagálni a kannabisz orvosi felhasználását. A növény használata ezután gyakorlatilag pár év alatt általánossá vált úgy Európában, mint az Egyesült Államokban.
A hôskor után azonban 1890 körül némileg csökkenésnek indult a kannabisz-alapanyagú gyógyszerek száma, és az orvosok is egyre ritkábban írták fel betegeiknek. Egyrészt túlságosan sok betegségre javasolták, s a gyógyszeripar fejlôdésével egyidejûleg ez sok orvosságra nem vetett jó fényt.
Elterjedtek az ópiát alapú fájdalomcsillapítók, utóbbiak pedig az 1850-es években kifejlesztett injekciós technikával kombinálva olyan gyors fájdalomcsillapító hatást voltak képesek elérni, melyet a kannabisz soha (a kenderszármazékok ráádásul vízben nem oldódnak, injektálásuk ezért egyszerûen nem megoldható). A 19. század végére ezen kívül számos szintetikus gyógyszert dolgoztak ki, mint pl. az aszpirint vagy a különféle barbiturátokat. Ezek a tabletta vagy por formájában jelen levô gyógyszerek könnyebben adagolhatóak, és tovább eltarthatóak voltak a kannabisznál (ugyanakkor jóval veszélyesebbek is voltak a mellékhatások és a toxicitás tekintetében). A kannabisz orvosi felhasználása lassan kissé háttérbe szorult, a tökéletes mellôzéshez azonban a politikának kellett közbeszólnia.
Webáruházunk működéséhez cookie-kat használ. Az webshop használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába. További információt az Adatkezelési Szabályzatátban talál.
A webáruház alapműködéséhez szükséges cookie-k.
A személyre szabott hirdetések és közösségi oldal bővítmények megjelenítését támogató cookie-k. Részletes beállítások.